Beethoven - a nagy maestro, a szonátaforma mestere, egész élete során új szempontokat kereste e műfajban, új módjait ötleteinek az általa való lefordítására.
Életének végéig a zeneszerző hűséges volt a klasszikus kánonokra, de az új hangok keresése során gyakran túljutott a stílus határain, és egy új, ismeretlen, mégis romantikus felfedezés küszöbén találta magát. Beethoven zseniája az, hogy a klasszikus szonátát a tökéletesség csúcsához vitte, és megnyitotta az ablakot a kompozíció új világába.
Szokatlan példák Beethoven szonáta-ciklusának értelmezésére
A szonátaforma keretein belül a zeneszerző egyre gyakrabban próbált eltérni a szonáta-ciklus hagyományos formáitól és szerkezetétől.
Ez már a második szonátában is látható, ahol a menüett helyett egy scherzo-t mutat be, amelyet ezután többször fog tenni. Nem hagyományos szonáta-műfajokat használ:
- Március: szonáták száma: 10, 12 és 28;
- hangszeres recitatívok: szonátában №17;
- arioso: Sonatában №31.
Magától szabadon értelmezi a szonáta ciklust. A lassú és gyors részek váltakozásának hagyományaitól kezdve lassú zenével kezdődik a 13-as Sonata No. Moonlight Sonata No. 14-re. A 21. szonátában, az úgynevezett "Aurorában" (néhány Beethoven szonátája rendelkezik nevekkel), a végső részt egyfajta bevezetés vagy bevezetés előzi meg, amely a második rész funkcióját végzi. A Sonata 17. sz. Első részében egyfajta lassú nyílást figyelünk meg.
Nem elégedett a Beethoven-szel és a szonáta-ciklus hagyományos alkatrészszámával. Két részből álló 19, 20, 22, 24. 27, 32 szonátája, több mint tíz szonátája négy részből áll.
Egyetlen szonáta-allegernek sincs ilyen szonáta-száma 13 és 14. nincs.
Variációk a Beethoven zongoraszonátáiban
L. Beethoven zeneszerző
Beethoven szonáta remekműveiben fontos helyet foglalnak el változatok formájában értelmezett részek. Általánosságban elmondható, hogy a variációs technikát, a változatot mint ilyenet, széles körben használták munkájában. Az évek során több szabadságot szerzett, és nem volt olyan, mint a klasszikus variációk.
A Sonata 12. sz. Első része kiváló példája a szonátaforma összetételének variációinak. Ez a zene kifejezi az érzelmek és állapotok széles skáláját. Ennek a gyönyörű darabnak a lelkipásztori és szemlélődő jellege, nem más, mint a variáció, olyan kecsesen és őszintén kifejezhető.
A szerző maga is ezt a részt „töprengő tiszteletnek” nevezte. Ezek a gondolatok egy álmodozó lélekről, a természetben felzárkózva mélyen önéletrajzi jellegűek. A gondolat gondolataiból való kilábalás és a gyönyörű környezet szemlélődésére való törekvés mindegyikének vége a még sima gondolatok visszatérésével ér véget. Nem csoda, hogy ezeket a variációkat a temetés menetelheti. A variabilitás ebben az esetben a belső küzdelem megfigyelésének módja.
Az ilyen „gondolatok önmagunkban” tele van a második rész „Appassionaty” részével. Nem véletlen, hogy egyes változatok alacsony regiszterben hangzanak, sötét gondolatokba merülnek, majd szárnyalnak a felsőbe, kifejezve a remény melegét. A zene variabilitása közvetíti a hős hangulatának instabilitását.
Az „Appasionaty” második része variációk formájában van írva.
A 30-as és a 32-es szonát döntések variációk formájában is szerepelnek. Ezeknek a részeknek a zenéje álmodozó emlékekkel áthatol, nem hatékony, hanem szemlélődő. Témáik kiemelkedően érzelmi és remegőek, nem akut érzelmi, hanem visszafogottan dallamosak, mint az elmúlt évek prizmája. Minden variáció átalakítja az álom képét. A hős szívében van remény, aztán a vágy, hogy harcoljon, felváltva a kétségbeeséssel, majd ismét egy álom képének visszatérésével.
Fugák Beethoven késő szonátáiban
Beethoven gazdagítja variációit a kompozíció polifónikus megközelítésének új elvével. Beethoven-t olyan sokszólamú kompozícióval töltötte be, amelyet egyre többet mutatott be. A polifónia a 28-as szonáta, a végső szonáta-szám 29 és 31 fejlődésének szerves része.
A későbbi kreativitás éveiben Beethoven felvázolt egy központi filozófiai elképzelést, amely az összes munkán keresztül fut: az összeköttetések és a kontrasztok egymásra való áthatolása. A jó és a gonosz, a fény és a sötétség konfliktusának ötlete, melyet a középkorban annyira élénken és erőteljesen tükröződött, munkájának végére átalakul a mély gondolatra, hogy a próbák győzelme nem a hősi csatában, hanem átgondolással és lelki erővel történik.
Ezért későbbi szonátáiban a drámai fejlődés koronája felé jön a fuga. Végül rájött, hogy a zene eredménye olyan mértékben drámai és gyászos lehet, amely után még az élet sem folytatódhat. Fúga - az egyetlen lehetséges lehetőség. Így beszélt a Sonata No. 29 G. Neuhaus végső fugájáról.
Sonata №29 legnehezebb fuga
A szenvedés és a felfordulás után, amikor az utolsó remény elhalványul, nincsenek érzelmek, nincs érzés, minden, ami marad, az a tükröző képesség. Hideg, józan ész, a sokszögben megtestesült. Másrészről, a vallás és az Istennel való egység van.
Teljesen helytelen lenne ezt a fajta zenét szórakoztató rondó vagy csendes variációkkal kiegészíteni. Ez nyilvánvalóan ellentmond az egész koncepciójának.
A 30-as szonáta fúza a végzős rémálom lett. Ez hatalmas, két-sötét és nagyon összetett. Ezt a fugu-t létrehozva a zeneszerző megpróbálta megtestesíteni az érzelmek győzelmének ötletét. Valóban nincsenek erős érzelmek, a zene fejlődése aszketikus és átgondolt.
A 31. szonáta is többszólamú véget ér. Azonban egy tisztán polifónikus fugienei epizód után itt egy homofonikus mintázat visszatér, ami arra utal, hogy életünkben az érzelmi és racionális elv egyenlő.
Hagyjuk Meg Véleményét